Néha elegem van mindenből és mindenkiből, aki körülvesz. Ez a pillanat általában akkor következik be, ha nagyon megbántanak, vagy csalódás ér. Egy újabb csalódás. Ilyenkor nagyon jó érzés visszavonulni egy kicsit. Egyedül tölteni egy napot / estét. Befeküdni a kádba, ahol szinte több az illatos hab, mint a forró víz, és felbontani egy üveg pezsgőt. Ma is ezt fogom csinálni.

Éppen az előbb beszéltem az egyik barátnőmmel, aki egyáltalán nem szeret egyedül lenni. Sokan mondják, hogy hülyeség, hiszen csak még szomorúbb lesz az ember. Van benne valami. Néha igénylem mások társaságát, amikor boldogtalan vagyok. Azt gondolom, hogy felvidít a sok party, a beszélgetések és a szeretet. Ez így is van egészen addig, míg a buli végeztével haza nem megyek és be nem fekszem az ágyamba. Egyedül.

Máskor úgy érzem, muszáj mennem valahová. Elmenekülni a gondok elől. Sétálni egyet céltalanul, vaqgy felülni egy buszra és elmenni vele a végállomásig. Szeretem a várost, tele van gyönyörű, hangulatos helyekkel. De akárhová megyek, a magány és a gondok mindenhol utólérnek. Amíg meg nem oldom a problémát, addig hiába futok előle, velem marad. Arra azért mégis jó a sétálás, hogy kitisztuljanak az ember gondolatai. De még ha világosan is látom mit kellene tennem, vagy mik a lehetőségek, néha nem veszem őket tudomásul.

Arra gondoltam, hogy ma nem fog létezni számomra a világ. Nem fogok másokért aggódni és mások érdekeit a magam elé helyezni. De kimozdulni sem fogok, mert akkor mindenről eszembe jutnak a problémák. Egyszerűen élvezem, hogy egyedül vagyok és önző módon csak magamra fogok gondolni. Nem foglalkozok olyanokkal, akik öncélúan kihasználnak, sem olyanokkal, akik nem értrnek hozzá, hogyan kell szeretni, vagy nem veszik észre, ha megbántanak. Én vagyok az egyetlen, aki pontosan tudom, mire van szükségem. És ezt ma mindenféle bűntudat nélkül meg is adom magamnak. Hiszen egyedül erre számíthatok.