Ez nem is igazán a pasikról szól, bár ha ilyenek a ,,jó nők” számukra, akkor talán mondhatjuk, hogy róluk is. Voltam a hétvégi Budapest Fashion Week-en és elképesztő, amit ott láttam. Persze ez nem vonatkozik minden lányra, és én magam is modellkedem, nem célom lehúzni azokat, akik ezt tartják az életcéljuknak vagy ebből élnek. Az a tervező, akinél én voltam nagyon jól összetartja a csapatot, nem vagyunk sokan, de kedveljük egymást és buli az egész bemutató. Jól érezzük magunkat, végig beszélgetünk és élvezzük az egészet. Meg is látszik a fotókon, a hangulaton. Más tervezőknél is van ilyen, és láttam 3-4-es lány csapatokat, akik úgy tűnt, jól kijönnek egymással, de a legtöbb csajszi katasztrófa volt.
Kezdem a viselkedésükkel. Egyértelmű, hogy a fő cél: Bevágódni a menő embereknél és szóba se állni azokkal, akik nem fotósok vagy tervezők. Egymással végképp nem beszélnek, hiszen konkurencia mindenki, aki csak betolja az ajtón ingyen a képét, kórosan sovány és ruhafogas kinézetű. A számukra kevésbé ismert tervezőknek még csak nem is köszönnek és nyomott hangulat uralkodik közöttük végig.
Amikor eljön a pillanat, hogy elpróbálják a koreográfiát, felveszik az extra magas cipőt. A fel társaság nem tud járni benne, bénáznak, csámpásan lépnek vagy éppen lóként menetelnek végig. A célt azt nem érik el. Mert tudjuk, azért kell így menni, hogy szebb legyen a járás, a felsőtest nem mozog, hogy a fotók szépek legyenek, ne mozduljon be a kép. Amit ott láttam az meg sem közelíti ezt. A kifutó végén pedig megállnak kb. 2 másodpercre a 10 helyett, rendesen le sem lehet fotózni őket.
Megérkeznek a sminkesek és a fodrászok. Minőséges cuccokkal dolgoznak, van tehetségük is, de el kell fojtaniuk magukban. Mindenki egyensminket kap, mindegy, hogy illik e az arcukhoz vagy nem. Hiszen ők is mind egyformák, nincs egyéniség, nem számítanak, csak az a fontos, hogy a ruha úgy álljon rajtuk, mint az élettelen kirakati bábukon. A ruhák között persze akad meseszép is, és a megrendelőnek, a vásárlónak nem a lány kell hogy tetsszen, hanem amit visel, de ha mégis vinnének bele egy kis életet a bemutatón, akkor talán az összhatás jobban magával ragadná az embereket. A sminkes pedig csak gyártja egész nap az aktuális trendnek megfelelő arcokat és boldog, hogy van munkája. Pedig ennek művészetnek kellene lennie! De az van, amit a tervező kitalál, és azt találja ki, ami a trend. A trendnek pedig mindegy milyen változatos nők vannak, aki nem illik bele az idei divatba az vagy átalakul, vagy nem foglalkoznak vele.
És már csak fél óra a kapunyitásig. A fotósok már benn vannak. A lányok ruhában-sminkben készen lófrálnak a kifutó körül, mintha éppen csak arra lenne dolguk. Hátha valaki felfigyel rájuk. Pár fotós kapva-kap az alkalmon, elkezdi fotózni a le-fel mászkáló modelleket. Ők pedig büszkén tűrik, hogy másnap elmesélhessék az ismerőseiknek vagy egy-két képet ( ha sikerül e-mail és telefonszámcsere után megszerezni a fotóstól) kitehessenek iwiwre. aztán nyílnak a kapuk, gyorsan mindenki vissza a színfalak mögé.
Fél óra marad a bemutatókig. Mindenki megissza a maradék piát, izgatottan, kissé bódult állapotban várja a nagy szereplést. És akkor beindul a dolog, kilökik őket, koncentrálnak és próbálnak emlékezni a koreográfiára. Az egész nem tart tovább pár percnél, aztán vége. A nevükre és az arcukra pedig nem fognak emlékezni. Csak a ruhákra.
