Két típusa létezik a nőknek (tisztelet a kivételeknek): az egyik eszik, ha szomorú, a másik egy falatot sem tud lenyelni. Én az utóbbi kategóriába tartozom, emiatt sokan szerencsésnek tartanak, de valójában egyik állapot sem jó. Év elején, mikor kiderült hogy a barátom megcsalt, pár nap alatt három kilót fogytam. És ami a legrosszabb, nem tudatosan vontam meg magamtól az ételt, hanem egyszerűen nem kívántam semmit. Ilyenkor az embernek még az életkedve is elmegy, állandóan azon gondolkodik mikor/mit rontott el, vagy azon hogyan tovább... és ilyenkor az olyan apróságok, mint a táplálék, eszünkbe sem jutnak.
A másik véglet - melyet pl anyukám képvisel - rossz kedvében töménytelen mennyiségű ételt fogyaszt el. Ennek nagy része általában édesség. Köztudott, hogy a csoki javítja a közérzetet. Talán ez lehet az oka. Vagy ami még kézenfekvőbb: annyira máshol járnak az ember gondolatai, hogy fogalma sincs róla mit csinál a kezével. Kipakolja a hűtőt, bámulja a szemben lévő falat, az agya folyamatos megoldásokat keres, a keze pedig automatikusan le-föl mozog a kolbásztól/szalonnától/fagyitól/csokitól... a szájig.
A férfiak bezzeg nem csinálnak ilyesmit. Úgy tudom, azért nekik is görcsbe rándul a gyomruk, ha aggódnak a kapcsolatuk miatt, vagy amikor rájönnek mekkora hülyeséget csináltak. De ez nem akadályozza meg őket abban, hogy megegyék a napi mennyiséget. És persze meg sem látszik rajtuk, hogy baj van. Egy ideig. Páran a haverokkal együtt szomorkodnak, ami természetesen egy kocsmában történik, és ha nagy a baj, az eredmény végül rajtuk is meglátszik. A másik végletük viszont edzeni megy, ami elégé irigylésre méltó. Én nagy bánatomban arra sem szoktam energiát érezni magamban, hogy kimásszak az ágyamból. A férfiaknak viszont van egy harmadik csoportja, akik a kapcsolati nehézségek idején szintén ágyban maradnak. Valaki más ágyában. Az ilyenektől azonnal meg kell szabadulni!
Képesek vagyunk napokig szomorkodni a megbeszélt szünet alatt, aminek az lenne az értelme, hogy átgondoljunk mindent, de valójában az egészségünknek árt, a megoldásban pedig nem segít. Talán többre mennénk ilyenkor, ha a párunkkal együtt ülnénk le és átbeszélnénk mindent. Lehet, hogy szakítás lesz a vége, de könnyebb előbb túllenni rajta, mint egy hetes zabálás vagy koplalás után. Nem ritka, hogy megoldódik minden és spórolunk magunknak pár kiló plusszt vagy mínuszt.
Könnyen beszélek, én sem vagyok tökéletes. De legutóbb csak egy napig koplaltam és az már haladásnak számít. Hiszen egyik napról a másikra nem tudjuk megváltoztatni a szokásainkat, de valahol mégiscsak el kell kezdeni!
